Ahogyan dolgozom...

Miklós vagyok, egy vándor a saját életem útján. Családapa, akit ezerféle dolog érdekel az írástól a kirándulásokon át a közösségszervezésig, a technikai problémák megoldásától kezdve abban, hogy támasza legyek annak, akinek szüksége van rá.

De nem volt ez mindig így.

Én mérnök voltam, tanár is voltam, és ugyanúgy, mint mindenki más, éltem a mindennapjaimat. Felkeltem, kocsiba ültem, gyermekeimet elvittem iskolába, óvodába, szabadidőmben otthon tevékenykedtem, kirándultunk. Szóval éltem egy átlagosan jó életet. Azonban nem sokkal múltam ötven, amikor elveszítettem a látásom mintegy kilencven százalékát.

Nem volt könnyű.

Még akkor sem, ha ezt már, mint diagnózis sejtettem.

Egy lassú romlás után egyik napról a másikra történt meg.

Egy novemberi délután még hazamentem munkahelyemről autóval.

Három nap múlva a kezemben volt a vizsgálat eredménye: vakság mindkét szemre.

Mert tíz százalék alatti látás már körülbelül annak számít.

Egyik pillanatról a másikra tűnt el az a halvány remény is, hogy a látásom lassú romlásához fokozatosan tudom illeszteni az életemet.

Aztán azt mondtam: kenyerem jó részét már megettem, de még úton vagyok én is, nincs idő sebeket nyalogatni. Elkezdtem gőzerővel új életcélok után nézni. Létrehoztam egy ötletelő csapatot facebook ismerősökből, és közösen harminchét lehetséges utat derítettünk fel. A masszázstól az íróig, a podcastertől a segítő beszélgetésekig, a szaktanácsadótól a kerékpárszerelőig. Aztán az élet elém hozott egy ötletet: segítsek azoknak, akik elakadtak. Beiratkoztam egy egyetemre, és immár vakon, a látók között kitűnő eredménnyel átvehettem a kiegészítő diplomámat, immár diplomás mérnök és életvezetési coach lettem. Ezzel jogot kaptam arra, hogy beszélgetésekkel segítsem a rászorulókat. És azóta is segítek.

De ez a vakság még csak a kezdete volt a nehezeknek.

Mert előtte meg leégett a házam, és újra kellett kezdenem mindent.

Ekkor készültem felrakni életem lemezének a B oldalát.

Ott álltam életem derekán.

És minden, amit addig építettem, órák alatt tűnt el.

Szó szerint minden.

Talán ha egy kisteherautóra felfért volna a maradék.

De ezek csak tárgyak voltak, meg egy otthon, egy sor emlék, egy sor számunkra fontos apróság.

Hat óra.

Alig hat óra alatt égett le teljesen a családi házunk, körülbelül akkor, amikor már majdnem kimondhattuk, hogy rendben vagyunk, készen vagyunk.

Csak annyi pénzem volt, ami a hónap elején éppen beérkezett a számlánkra, mert mi is, mint sokan mások, a hónap végét majdnem nullán zártuk.

Szóval ott álltunk.

Rajtunk az a ruha, amit reggel felvettünk.

Hideg tél van.

És három gyerekem néz rám:

„Apa, most mi lesz?”

Én meg csak annyit mondtam: megoldjuk.

Persze a hír gyorsan terjedt, talán mert akkor is a megoldást keresve a jövőbe néztem és cselekedtem. Egy ideig számoltam, de körülbelül hétezer-ötszáz segítő embernél abbahagytam. Szó szoros értelmében rengetegen álltak mellénk: pénzzel, két kezükkel, adománnyal. Mérnök voltam, és még csak el sem mondhattam, hogy ha most nem oldom meg, lehet, hogy az erősen romló szememmel soha nem jövök ki a gödörből, és három gyermekem is egy életre szóló traumát szenved el. Tíz hónap, napi tizenhat óra munka, és új házba költöztünk. A ház nagy részét két kezünkkel, már-már végkimerülés határán építettük, mert a következő tél már elvette volna az esélyeinket.

És még ez a házleégés is eltörpült amögött a kemény időszak mögött, amiből nem sokkal korábban jöttünk ki: a fiam életveszélyes agyvérzése, kómája és lebénulása mögött.

Ma is gombóccal a torkomban tudom csak elmesélni azt a napot, amikor alig voltam negyvenöt éves, a fiam meg még nem érte el a tizenkilencet. Szép január végi nap volt, sütött a nap, és ő egyszerre csak eldőlt. Tehetetlen kétségbeeséssel kaptuk fel, és száguldoztam be vele a kórházba. Aztán innen, mert itt nem tudtak segíteni, rohamkocsival a komolyabb kórházba.

Fiam mellett ültem a mentőautóban.

Kétségbeeséssel kerestem a fogódzókat.

Nem találtam.

A rokon orvos, mikor elmondtam a jelenségeket telefonon, összeomlott és elsírta magát:

„Miklós, meg fog halni.”

Nem halt meg.

Egy csoda történt.

Mert az az orvos volt bent, aki a lehetetlent is bevállalta, és összerántotta az agyműtétes csapatot, hogy az agy közepén lévő, élettel össze nem egyeztethető tyúktojás nagyságú feszítő agyvérzést megműtsék.

Nem, nincs még vége.

Egy hónapig tartó kóma.

Féloldali bénulás.

És igen lassú gyógyulás következett be.

Nem, a gyógyulás nem jó szó.

Mert hiába a csoda, ő egészséges soha nem lesz.

Mert nem is volt soha egészséges.

Pedig tizenkilenc éven át olyan sok mindent elértünk vele, megtanítottuk sok mindenre, mert amúgy genetikailag rendellenesen, súlyos fogyatékossággal élt. Nem is lehet egészséges, mert alig voltam huszonnyolc éves, amikor fiatalként, a boldogságra vágyva a feleségemmel megszületett első gyermekünk. Nagyon vártuk, hittel és reménnyel készültünk rá. Aztán alig akart felsírni, ott voltam, és a hideg valóság már akkor belemarkolt a tudatomba. De a valóságos ítéletet csak hetek múlva kaptuk meg: súlyos genetikai sérülés, aminek következtében szívműtétekre is szükség volt az első két évében, és súlyos és halmozottan sérült gyermek lett. Tizenkilenc éves koráig sem tanult meg egyedül járni, étkezni, beszélni. Nem volt soha szobatiszta.

És most itt állok.

Egy öreg vándor vagyok, egy vak ember, három gyermek édesapja.

A történeteim alapján akár szenvednem is kellene, összetörve ülni a sarokban. De én egy boldog, kiegyensúlyozott ember vagyok.

Van egy stabil és minden nehézség ellenére összetartó, erős, jövőbe néző családom. Nagyobb fiaim már a diplomáikat szerzik, élik a maguk tartalmas, önálló életét, tele vággyal, hittel és akarattal. Imádom figyelni őket, hogyan élik meg a mindennapokat pozitívan. Itt van a legnagyobb fiam, aki minden nap megnevettet, aki jelzi, hogy a legfontosabb, hogy átöleljem, énekeljek neki. És itt van a feleségem, aki legnagyobb fiunk születésekor meghozta a legnagyobb döntést: feladta szakmai vágyait, és az életét tette fel a gyermekeire.

És itt vagyok én. A vállamra kaptam elég keresztet, és mégis azt gondolom, tudok nektek utat mutatni, lehetőségekről beszélni, támogatni, ha elakadtatok.

Tudom, mindenkinek a saját problémája a legnagyobb. Ezzel szoktak hozzám jönni a segítséget kérő emberek is. Én soha nem nézem le más baját, hiszen mindenkinek a sajátja a megoldandó és a legnehezebb.

És miközben még úton vagyok én is, csak itt állok előttetek, egy életúttal. Talán tükörként, talán példaként. Boldogan.